A HERCEGNŐ SZÍVE
Mese versben és egy felvonásban, 3 színben
fölnőni vágyó félig fölnőtteknek
- szín – KASTÉLY KERTJE ÉS A KASTÉLY TERASZA
Első szín
(A Kastély kertje, a kórus nem látszik a színpadon. )
KÓRUS
Íme a mese főhősnője
(Hercegnő felegyenesedik egy bokor előtt, alakja lassan bontakozik ki a háttérből)
A kastély szép, s bús úrnője
Egyedül van, álmot látott
Kiűzte őt ez szép kertjébe
Álomvilágot látott? Vagy valóságot?
Szép kertjét meg nem ismerte,
Álmodik csak, ő azt hitte,
Lábai vitték, egyre messzebb,
Kérdezi csak egyre, egyre
Saját kertjében elveszett-e?
HERCEGNŐ
(Elindul, majd ide-oda megy a kertben)
Oh, miféle álom kergetett ki
Miféle kápráztató csillogás?
Miféle fény, mit láttam ott fenn
Miféle Ég volt, és onnan ki üzent?
Ki mondja meg nekem,
Kinek sosem volt bizalmasa,
Kinek nincs embere, családja és hite,
Kit elhagytak, mert jót nem adott,
S kinek szívében lakot talált
A jó helyén a rossz.
Saját kertemben voltam
Éjjel volt, de színes pompájában élt
Virág, levél
Színes volt minden az éjfekete kertben
Minden, mit korábban csak nappal láttam én.
De mégis féltem, s nem találtam vissza,
Gyenge lettem, mellemre kő került.
Megfojtott ereje a súlynak,
Lesújtott rám, hittem, végzetem,
Fulladoztam, földre estem,
Halált vártam, megtörten,
Határán tán létnek, vagy ébredésnek?
Ám hirtelen az Égre néztem,
És az éjfekete csöndben nappal lett,
Mintha dél lenne,
A Nap többszörös erejét magára öltve,
Éles fénnyel világított a Hold.
S erőm végre visszatért.
Indultam volna a kerti úton vissza, de
Szólt hozzám a Hold, a
Nap fényével simítva arcomat.
HOLD
(Lassan leszáll a földre, fényesen világítva)
Hercegnő, ne félj, én vagyok
Segítőd, s ha kell, bizalmasod
Éjjelben álom,
Álomban éji fény.
A Nap fényét kölcsönvéve jöttem el,
Hogy láss végre meg, hallgass meg,
Higgy nekem!
Tudom, hogy azt hiszed,
Szíved rosszal van tele,
Bánatod átokként lehúz,
Hiszed, nem jár Neked az a fény
Mit valóságodba hozott ez az éj.
Gondold csak el, kinek hiszel?
Ki mondja, rossz vagy,
Szíved elveszejt?
Kinek az érdeke, hogy
Szíved forduljon ellened?
Ki akar látni búskomornak?
Ki akarja szép arcod eltakarni?
S elhitetni, rútsággal vagy
Kívül-belül tele?
Szabadulást hozok neked!
Ajándék ez, Magadért, Teérted,
Mert léteddel már kivívtad,
Hogy boldog lehess.
Menj le, menj a faluba,
Tedd közhírré,
Félrevezettek, élsz, és van szíved.
Van szabadítás bárkinek, mindenkinek!
(A Hercegnő válaszolni akar, de mielőtt bármit mondhatna álmában, éles villám hasít át az égen, és eltűnik a Hold, teljes sötétségbe burkolózik a kastély kertje, és ömleni kezd az eső. A hercegnő alakja beleveszik a sötétbe.)
(Zene jelzi: az éjszaka véget ér,kezd hajnalodni és a Nap is felkel)
ÚRNŐ
(Belopódzik a kertbe oldalról, ahogy a Nap egyre jobban világít, úgy bontakozik ki az alakja, személye a sötétségből.)
Persze, na persze, kis kerti parti,
Mese, meskete,
Mit nem! Még mit nem!
Jóságot nyerni sötétség helyett?!
Hogy más élvezze azt, mit nekem nem lehetett?!
Belzebub, Uram, vagy Bárki,
Hogy engedheted?!
Hogy szabadulna meg az, ki Neked s nekem rendeltetett?
„Álomban éji fény”
Na ja!
Éji fényben álom! Hamis!
Sötét szívemre világítva megvakít
A Szépség és a Jóság.
(Az Úrnő a teraszig jut, ahol észreveszi a megriadtan ott álló Hercegnőt. Megszólítja.)
ÚRNŐ
Mi van veled Hercegi Nőm?
Aggódtam érted, hát kertedbe átjöttem én.
Oh, Belzebúb, a sötétség rejtekén,
Adj néki, Fejedelem, nyugalmat, álmot,
Rémálmoktól mentes éjt, kérleltem érted az Éj urát.
HERCEGNŐ
Láttad a Holdat? Földreszállt és hozzám beszélt!
ÚRNŐ
Álmodban, Édesem,
mesédben, mit elmondál nekem.
Ott szállt le holmi Hold,
Beszélve Hozzád, „fényesen”.
HERCEGNŐ
Nap fényével simította arcom,
Bölcsessége nyugalmat hozott,
Tanácsára szívem megnyílt,
„Éjjelben álom
Álomban éji fény.”
Hittem Neki,
Hogy van még számomra remény.
ÚRNŐ
Remény?! Miféle az?
Napsugaras Hold részeg szava?!
Reményt hordozna, ki maga is rideg-hideg?!
Melengető reményt kaptál-e már attól,
Ki maga is jéghideg?
Ki éjben lakik, sötétség ura,
A Hold, kinek fénye nincs, ki nem is önmaga,
Csak más fényét éli, tükrözi,
S hazugság, tévedés minden „bölcs szava”.
HERCEGNŐ
Hideg lenne, és hazug, ki felmelegítette szívem?!
Nem vagyok méltó arra, hogy bárki jót, és igazat mondjon nekem?
Ennyit érnék, ennyire vagyok méltó, Úrnőm, ennyire?
ÚRNŐ
Világíthat-e a Nap fényével, ki éjjel él, és hideg-rideg?
Igazat mondhat-e, ki csak más fényéből él,
s saját fénye nincs, nem volt, és nem is lesz?
Melengethet-e, simogathat-e jósággal, kinek lakhelye az éj?
Hazudott, hidd el, hazudott Neked!
Bánatot hordoz ő, örömtelen perceket,
Egyedül van az éjben, unatkozik, s csak ezért játszott Neked.
Játszott Veled reményt, hitet, életet, s látta, meglátta,
s élvezte, hogy mindezt elhiszed.
HERCEGNŐ
Elhittem, mindent hittem, mert jólesett,
Nem is tudtam, érezni én is tudok,
És van, ki rámfigyel, s szeret.
Bölcsességével, tanácsával, és fényével hiteti,
A Hold, hogy minden éj, mit ő ural, a fényes Nap bölcsője,
Szeret, e szó nem is tudom, mit jelent.
Ezernyi perc ezernyi szó mutatta,
Mindez nem jár nekem,
Szívem bármit is érezni képtelen.